Az Aggteleki karsztvidék keleti területének folytatásában húzódó jellegzetes dombvidéki táj a Cserehát. Határait a Bódva és a Hernád folyók valamint északról az országhatár adják.
A tipikus dombsági táj jellemzője, a belső-csereháti területek jellemzője a 250-300 méter magas dombhátak vonulata, legmagasabb pontja az Irota északi határában emelkedő Kecskepad (339 m). Az észak-nyugati területek élesen elkülönülnek a belső dombvidéki hátaktól, itt jóval magasabb térszínű mészkő- és dolomit rögök találhatóak. Így ezek a területek a Rudabányai-hegység és így az Aggteleki-karsztvidékhez tartozónak tekinthetők. A Cserehát dombvidéki táj, azonban a környezetében lévő magasabb térszín miatt (Bükk, Aggteleki-karszt, Zempléni-hegység) medencehelyzetű.

A terület legősibb kőzeteit a földtörténeti ókorból származó mészkő és agyagpala képviseli a Szendrő-Rakacai rögvidéken. Ennek kristályos mészkövét, a „rakacai márványt” –amelyet régen számos helyen bányásztak a térségben – megfigyelhetjük Raracaszendtől keletre az országút mellett.

A földtörténeti középkor triász időszakában tengeri üledékből keletkeztek a Szalonnai-karszt kőzetei, melyek jellegzetes képviselői az Esztramos-hegyen találhatóak, híresek cseppkő- és aragonit képződményeiről. Szintén ezek a képződmények építik fel a Tornai-dombság szirtjeit, melyet legjobban a Hídvégardó és az Antal-major közötti Szent János hegyen figyelhetünk meg. Az egyes mészkőrögök előbukkanásait figyelhetjük meg, így a felszíni karsztosodás számos formakincsét is itt a Szent János kövön tanulmányozhatjuk az un. ördögszántást, ahol a felszínre törő mészkőrétegek erősen karrosodtak.

Az alapkőzet jellegéből adódóan a Cserehát területén nem találhatók nagy méretű barlangok, a jelenleg ismertek a a kisebb mészkőrögökben található hasadékok mentén alakultak ki, járataik szűkek, szinte csak kúszva járhatóak.

A Cserehát talajföldrajzi képe övezetes, így a réti öntéstalajok, a barna erdőtalajok és az agyagbemosódásos barna erdőtalajok találhatók itt. Vízgazdálkodásukra a gyenge vízvezető és nagy víztartó képesség jellemző. A Cserehát sajátos geomorfológiai adottságai következtében kis területen belül is sokféle de alapvetően gyenge termőképességű talajtípus fordul elő.

Fekvése miatt – medencejelleg és dombság – sajátos éghejlet jellemzi. A terület szubkontinentális klímája mellett érvényesül a Kárpátok hegyvidéki éghajlatának hatása. Az évi középhőmérseklet 9,1 C. A környezetéhez képest hűvösebb éghajlatnak köszönhetően a tenyészidőszak rövidebb, 175 nap. Az abszolút hőmérsékleti maximum 33 C, a minumum -19,5 C. A téli időszak hosszú ideig tart, az utolsó tavaszi fagyok április végére esnek, az ősziek október elején kezdődnek.

Az éves napfénytartam kevesebb mint 1900 óra, A területre hulló csapadék 600-700 mm.

A terület vízfolyásai a Bódva és Hernád folyóba ömlenek. A Bódvát táplálják Hídvégardótól délre a Sas patak, Tornaszentandrástól délre a Juhász patak, Szalonnától délre a Rakaca patak, amely számos kisebb vízfolyást foglal magába.

A vízfolyásokra jellemző az ingadozó vízjárás. A völgytalpak rendszerint csak rövid ideig kerülnek víz alá. Az árterületek benyúlnak az oldalpatakok völgytorkolataiba is. A Bódva-völgyben nagy számban találunk holtmedreket és időszakos vízű morotvákat is.

A terület legjellemzőbb növénytakarója az erdőség, ami az Észak-Cserehát lankás dombvidékét régen összefüggően borította. A lakott területek környékén az erdőtakarót több helyen irtásrétek tagolják. A földművelés és az állattartás intenzívvé válásával az évszázadok során a Cserehát hazánk egyik legjellegzetesebb kulturtájává vált. Az egykori erdőterületekből mára leginkább a dombhátakon maradtak fenn az erdőterületek, a lankás lejtőkön sokfelé szántókat, legelőket a völgytalpakon pedig kaszálóréteket alakítottak ki.

A térség egykori legjelentősebb növénytársulásai a cseres-kocsánytalan tölgyesek voltak.
A csertölgy a terület névadó fája.
A vízfolyások mentén éger és fűzligetek találhatók.
A terület egyedi értékei a legeltetés hatására kialakult un. legelőerdők.

Az egykori keményfás ligeterdők és láperdők helyén kialakult zsombékosok, láprétek és mocsárrétek növénytani szempontból a legértékesebb élőhelyek ahol olyan védett növényekkel találkozunk mint a gyapjúsás fajok, a kígyógyökerű keserűfű, a mocsári kosbor és a kockás liliom.

Az emlősök közül legjelentősebb az őz, vaddisznó és a szarvasállomány, melyek jelenléte az északi kiterjedt erdőkre jellemző. A ragadozók leggyakoribb képviselői a róka, nyest, nyuszt, borz és a vadmacska. De bizonyított az aranysakál és a hiúz jelenléte is. A Cserehát területén találunk számos helyen jelentős épületlakó denevérkolóniákat (kis patkósorrú, hegyesorrú, közönséges és hosszúszárnyú denevérek).

Jelentős a ragadozó madarak állománya, köszönhetően a jó táplálkozó területek (ürgés rétek) megmaradásának, így rendszeresen megfigyelhető a egerészölyv, vörös vércse, héja, karvaly, darázsölyv, de a parlagi sas is.

A nedves területekhez kötődik a fokozottan védett haris, és ezek közelében fészkel a gyertyános tölgyesekben a fekete gólya.

A hüllőfajok gyakori képviselője a vízisikló, rézsikló és az erdei sikló.

A halak közül kiemelkedő érték a petényi márna és a réti csík.

A Cserehát számos pontjáról kerültek elő őskori, bronzkori, vaskori leletek.

Gazdag leletanyag utal a honfoglalás idejére, ezek az emlékek a Hernád, a Bódva és a Sajó völgy mentéről származnak. A borsodi földvár, Bors vezér szálláshelye, számos településnév az Árpád-korban itt népcsoportokra (Ládbesenyő), illetve a királyi uradalomban végzett tevékenységére utal (Alsóvadász, Hídvégardó, Szakácsi, Kovácsi).

Hídvégardónál például máig áll, a többször átépített a Bódva folyón átívelő híd, ahol fontos útvonalak haladtak keresztül.

A tatárjárás idején a vidék elnéptelenedett.

A XIV.-XV. században kialakultak a nagybirtokok, egyházi uradalmak és mezővárosok.

A török időkben szintén megcsappant a térség lakossága, a Rákóczi szabadságharc után a földbirtokosok szláv családokat telepítettek birtokaikra.

A kiegyezést követően felgyorsult a térség fejlődése, majd az első világháborúban és az azt követő Trianoni békeszerződés után jelentős hanyatlásnak indult.

A térség elvesztette addigi gazdasági és területi központját, Kassát, Tornát, Szepsit, a korabeli vármegye központokat.

A térségből nagyon sokan Amerikába vándoroltak ki egy jobb élet reményében.

A második világháborúban súlyos emberveszteségei voltak a térségnek, majd az 50-es években elindult iparosodás és a mezőgazdaság átszervezése következtében sokan elvándoroltak a térségből és megkezdődött a falusi lakosság elöregedése és elnéptelenedése.

Az Antral-major az 1900-as évek elején létesült. Báró Solymossy Antal birtokainak központjában. Családi körei a szomszédos Tornai Pallavicini birtokhoz kötötték, mivel leánytestvére Pallavicini grófné volt Torna városában.

A majorban lévő Kúria és emeletes Magtár épületek építése is ebből az időből származik.

A Kúria környezetében felfedezhetőek az egykori ültetett angol park 100 éves fái (hárs, vadgesztenye, juharok).